A Veres Péter Gimnázium magyar nyelv és irodalom munkaközössége vers- és prózaíró pályázatot írt ki, melyre szép számmal érkeztek pályaművek. A szeretet, szerelem, álmok mellett megjelent témaként a fájdalom, veszteség, szomorúság is. Kifejezetten örülünk annak, hogy az alkotók megmutatták nekünk legbensőbb érzéseiket, olyan világokat tártak elénk, melyekben jó volt elveszni.

Köszönjük a színvonalas munkákat!

A munkaközösség nevében,
Opauszki Norbert

Az eredmények:

I. kategória (vers – ifjúsági kategória)

1. Kisszölgyémi Bernadett (6.a) – Érzelmek nyomában
2. Korompay Bálint (5.a) – A hűséges kutya története
3. Kovács-Moletz Janka Víta (6.a) – Élet

II. kategória (vers)

1. Gábor Enikő (8.a) – Váza
2. Fleisz Nóra (11.c) – Holdfázisok
3. Mozsgai Lara (10.c) – Álmom a színpadon

III. kategória (próza)

1. Gazsi Fruzsina (8.a) – Lecsó
2. Hansági Johanna (8.a) – A varázskő
3. Almási-Wagner Kinga (8.a) – A macska

A helyezést elért pályaművek itt olvashatók:

Vers (ifjúsági kategória)

1. helyezett: 
Kisszölgyémi Bernadett (6.a): Érzelmek nyomában

Van egy kedves emlékem.
Meghallgatnád? Elmesélem.
Történetem egy tengerparton kezdődik,
Vize nyugodt, nem hullámzik.

Én meg ücsörgök nyugodtan homokos partján,
Végtelen csendben beszippant a magány.
Senki nem tud felébreszteni elmélyült merengésemből,
Ugyanis most elmélkedek a régi szép időkről.

Nem érzem magam egyedül,
A szeretteim vesznek körül.
Szemeim lehunyva pihennek az arcomon,
Hogy láthassam őket, lassan kinyitom.

Meglepetésemre senki sincs a parton,
Csak a sirályok megszokott énekét hallom.
Felállok, s körbenézek:
Sehol egy árva lélek!

A Nap már fáradt, nyugovóra térne,
Megcsillan a vízen sugárszerű fénye.
Lábam meztelen, belépek a folyásba,
S hagyom, hogy az ár vigyen, merre kívánja.

Nem gondolok semmire, elmém teljesen tiszta,
A víz az arcképem formáját issza.
Reménysugár növekszik gyengéd lelkemben,
Mert léptek zaja hallatszik a közelben.

Vajon itt van a családom és a barátaim?
Korábbiból tanulságul nyitva tartom szemeim.
Újból belebámulok a tenger vizébe,
Ahol tükörképem helyét egy másik átvette.

Arca a folyásban szinte tündököl,
Nem is értem, hogy létezhet ekkora gyönyör.
Smaragdzöld szemeivel az enyémbe bámul,
Szívemben egy új ajtó szép lassan feltárul.

Bezárom őt lelkem szobájába,
Azonnal becsukom az ajtót utána.
Szívemnek házában találjon otthonra,
Mostantól ne menjen nélkülem sehova.

Érzéseimről magamban eképpen merengek,
Hirtelen a vállamban bizsergést érzek.
Egy tenyér fogja említett testrészem,
Nem szorítja, nem markolja, csak érinti szépen.

Miért nincs a világban ennyi szeretet?
Miért hagyják az emberek, hogy legyen gyűlölet?
Nem érzik, hogy mennyire jó érzés
A szerelem, a megbízás, az ölelés, a féltés?

Ne bízz az emberben, ne bízz, ha mondom!
A saját szívedben legyen neked otthon.
Kiben már csalódtál, ne higgy neki soha,
Annak feléd már nincs több igaz szava.

Megfordulok, ránézek, látom mosolyát,
Nem telhetek be vele, ez nem a való világ.
Búslakodó tekintettel lecsüggesztem fejem,
Érzem, hogy e tájon nincs már nekem helyem.

A földet már nem érinti a lábam,
Az ég felé emel gyöngéd, fehér szárnyam.
Fehérséget látok, egy kapu elé érek,
Arany, szép díszes: úgy döntök, betérek.

Hirtelen egy ágyban találom magam,
Körülöttem sok-sok ápolónő van.
Hamar rájövök, ez a való élet,
Szívemben szép lassan egy reménysugár éled.

De akkor egy gondolat szöget üt a fejembe,
Egy gondolat, mely bár ne jutott volna eszembe.
Miszerint az embert az ördög vezérli,
Egymást gyűlölni tényleg megéri?

Kezdem elveszteni felhőtlen jókedvem,
Melyet a tengerparton mindvégig éreztem.
De ekkor belépnek a szobába a szüleim,
Valamint a testvéreim és a barátaim.

Rengeteg ajándékkal ellátnak engem,
Bevallom őszintén, nem ez kellett nekem.
Csak az hiányzott, hogy velem legyenek,
És kifejezzék, mennyire szeretnek.

Hogy ez miért egy kedves emlékem?
Engedd meg, hogy elmeséljem.
Én érzem, hogy milyen jó érzés
A szerelem, a megbízás, az ölelés, a féltés.

Tudnak hiányozni a szeretteim,
És vannak kedves emlékeim.
A végtelen, viszonozható szeretet
Jelenti számomra az életet.

 

2. helyezett: 
Korompay Bálint: A hűséges kutya története

Egyszer történt a faluban,
Egy kutya állt a kapuban.
Ez a nagy szőrös, itt, ni!
Hej, ne üsse agyon senki!

Na, de térjünk a lényegre,
Azokra a csibészekre,
Akik meg merték őt dobni,
Kővel, fával megbántani.

Az eb viszont hűséges volt,
Az esze sem volt teljesen holt.
Elkergette a fiúkat,
Elkapta a grabancukat.

A rosszcsontokra otthon,
Várt nagy rontom-bontom.
A kutya viszont csontot
Kapott, kacsacombot.

El is rágcsálta azt,
S nyomott még egy grimaszt.
Utána elégedetten,
Elaludt a fűben.

Nézte ezt a gazda,
Miként a kutya falja
Álma hullámain
A kutyák-macskák harcait.

 

3. helyezett:
Kovács-Moletz Janka Víta – Élet

Mi is az élet?
Meghalsz, mire megérted.

Azt mondják az idősek, bölcsek,
A család az élet, velük sok időt töltsek,
A költők szerint költsek,
Anyám szerint jó házasságot kössek.

Mi is az élet?
Meghalsz, mire megérted.

A depressziósok élete a halál,
Valakinek az az élet, ha jó barátra talál,
A földművesek élete abból áll,
Hogy szánt, vet és kapál.

Mi is az élet?
Meghalsz, mire megérted.

Mindenkinek az élet az,
Amit minden nap tesz, - ez így igaz!
A depressziósnak ez legyen a vigasz:
Akármit csinálsz, az életed klassz!

Vers kategória

1. helyezett: 
Gábor Enikő: Váza

Szétdobált szavak a padlón
Rájuk tapostam tegnap este
Tudod, azt álmodtam velem vagy
És hidegzuhany volt a gúnyosan nevető magány
Mérges voltam, a vázán éltem ki dühömet
Olyan szép volt, kár, hogy összetört
Csillámlanak szilánkjai a bőröm alatt
Vándorként kel útra a pohárból a kávé
Égeti torkomat a keserű ének
Földre hajított ruháimon ülök
- Hisz veled voltam az este -
Itt voltál, és rám szóltál
Azt mondtad, ne bántsam a vázát
Olyan szép volt, kár, hogy összetört
Hova lett belőle a virág?
Nem láttad? Segíts megkeresni!
Félni fog egyedül, már így sem lehet újra jól
Hiszen széttörtem a vázáját
Gyere, ragasszuk össze a cserépdarabokat
Nem akarom, hogy sírjon a virág
Szegény, hisz mit sem ártott
Olyan szép lehetne, kár, hogy víz és váza nélkül elhervad
Nézd, már konyul is le a feje
Szenved, de se baj, hisz én is szenvedek
Megszáradt könnycsíkok az arcomon
Feketék, mert nem mostam le a sminkemet
Pedig azt mondtad, hogy mossak arcot
Hogy az majd segít
Meg mossam meg a karomat is
Mert akkor gyorsabban hegesedik
És megtettem, de hisz tudod
Mert itt voltál tegnap
Emlékszem
De akkor miért hagytad, hogy bántsam a vázát?
Olyan szép volt, kár, hogy összetört
Most ropog talpam alatt a sok szilánk
És piroslanak a rájuk cseppent vértől
Szépek, nem?
Azt mondod, seperjem össze
Nos, rendben, megteszem
De nem most
Fáj cselekedni ha üvölt a magány
Tudod te is jól
Gyere, pihenjünk előtte kicsit
Nézd, elszáradt a virág, teljesen elszáradt!
Miért kellett meghalnia?
A váza, emlékszem már
Mi történt vele?
Te törted el?
Fáj a fejem, jaj nagyon fáj
És fáj a kezem is
Nem is hegesedik, pedig azt mondtad
Gyere, üljünk le egy ruhakupacra
Hadd hajtsam öledbe sajgó fejemet
Szegény virág, neki is fáj
És szegény váza
Olyan szép volt, kár, hogy összetört.

2. helyezett:
Fleisz Nóra: Holdfázisok

Elég vagyok?
Elég vagyok ahhoz, hogy küzdjek?
Ahhoz, hogy a hegycsúcsra felérjek,
Hogy ne csak a dombokon zenéljek.
Dalom csillag legyen fejünk felett,
S hangom bejárja a sötét eget.

Elég vagyok?
Elég vagyok ahhoz, hogy merjek?
Ahhoz, hogy fényt adjak a szemnek,
Hogy énekem megtörje a csendet.
Együtt megannyi pislákoló folttal
Lépést tartsak a dagadó holddal.

Elég vagyok?
Elég vagyok ahhoz, hogy tegyek?
Ahhoz, hogy bízzak és higgyek,
Hogy ne rettentsenek el a hegyek.
Hisz nem lehetek tétlen álmodó,
Végtelen éjszakát birtokló rabló.

Elég vagyok.
Elég vagyok ahhoz, hogy éljek.
Ahhoz, hogy emberként féljek,
S teliholdat reméljek.
Számtalan csillag van az égen,
Miért pont az enyém ne égjen?

3. helyezett:
Mozsgai Lara: Álmom a színpadon

Körülöttem minden csillog,
Reflektor és vaku csillog.
Nézőtéren ezer szempár,
Függöny mögött sötétség vár.
Színpadon a főszereplő,
Hangja suttogva tör elő.
Hercege Őt táncra kéri,
Forgatja, csókkal igézi…

Azt kívánom, hadd legyek Ő!
Fénnyel körülvett hercegnő,
Kit, mikor véget ér bálja,
Hercege egy csókkal várja,
Titkos kertbe elvezeti,
Pillangóit kiereszti,
Teliholdnak fénye alatt
Szemeiben könnyet fakaszt.

Körülöttük sejtelmes árny,
Lepkeszárnyakból szivárvány,
Ezer színű, derengő fény
Gyümölcsfák sötét levelén.
Tavasz-illat látomása…
Hullócsillag záporában
Kívánságot sóhajt halkan
Holtig tartó pillanatban.

Szeretet a leghőbb vágya,
Hogy törjön meg lelke átka!
Magánya és csúf félelme
Engedjék Őt szabad létre!
Bizalma is térjen vissza
Emberekbe és a sorsba,
Hadd tudjon Ő is remélni,
Teljes szívéből szeretni!

Hercege talán nem tudja,
Ő e szép mosolynak oka.
Érte él és imádkozik,
Közös sorsuk kivirágzik.
Felnéz a smaragdzöld szempár,
Bágyadtan suttogja a lány:
Nélküle egy senki lenne,
Szereti, így lesz örökre.

Abbahagyják most a táncot
Vörös rózsaszirom-ágyon,
Meghajlás, tapsot hallanak,
Csokor repül, mit elkapnak.
Kilépek a takarásból,
Felém rohan, örömmámor,
Megölelem, Ő megcsókol…
Valóra vált kívánságom!

Próza kategória

1. helyezett: 
Gazsi Fruzsina: Lecsó

Apa tanított zongorázni. Nem egyszerű tanítás volt, nem csak a hangok világát tárta fel előttem, vagy a kottaolvasást gyakoroltatta, hanem megtanította, hogyan kell szeretni a zongorát. Hogyan kell lágyan cirógatni, amikor rossz kedvében van, és csak molt akar játszani, hogyan kell türelmesen várni, hogy hallgasson az ujjaim nyomására. Olykor csak felnyitottuk a Roland nevű hangszert és beszélgettünk vele. Gyerekként azt hittem, hogy a gyártók minden zongorát máshogyan neveztek el, és a miénknek a Roland név jutott. Ezt a szüleim nagyon aranyosnak gondolták, ezért sosem árulták el, hogy a márkáját jelzi. Most, hogy már tudom, gyerekesnek látom az előző elméletemet, de hát a gyerekeknek sok mindent szabad.
Apa tanított főzni is. Reggelente megéreztem napsárga rántottájának ínycsiklandó illatát, és mindig elvarázsolt, hogy egy ilyen egyszerű étel, mint a rántotta, ilyen különleges lehet. Az esték voltak a kedvenceim, mert apa amikor hazaért munkából, bármennyire is fáradtnak érezte magát, nekilátott valami újat megfőzni, hogy majd megcsodáljam. Tegyük hozzá, hogy apa sose volt fáradt. Legalábbis sosem mutatta. 8 órás mozdonyvezetői műszak után is vigyorogva toppant be az ajtón, felvette pink főzőkötényt, amit mindig kinevettem, és órákig matatott a konyhában. Miután befejeztem a házimat, odafutottam hozzá, felkötöttem én is kopott, türkizes köténykémet, és késő estig együtt főztünk. Mindig én voltam a séf, és ő a beosztottam, ezért amikor nem tudtam valamit, halkan megsúgta, nehogy lebukjak. Kedvenc közös ételünk a lecsó volt, ilyenkor szerettem Remy patkányt utánozni, apát a hajánál fogva irányítani, és hangosan kiáltani, hogy „A paprikát kisebb szeletekre!”, vagy „A szósz nem elég sós! Azt akarod, hogy a vendégek sóelégtelenségben meghaljanak?”. Persze sokszor nehéz volt szerepben maradni, mert elnevettük magunkat. Mire anya kijött a dolgozószobából, már megterítve várta az asztal, és a lecsó ellenállhatatlanul gőzölgött a Zsolnay tányérokon. Ezeket a tányérokat csak különleges alkalomkor vettük elő: karácsony, évforduló, szülinapok, és mindig, amikor lecsót ettünk.
Az elmúlt pár hónapban azonban minden megváltozott. Már nem áramlik a ház minden kis szegletében az az étvágygerjesztő illat, apa parfümével keverve, amiből minden reggel kettőt fújt, és egyet rám is, hogy bosszantson. Már nem hallom a késő esti zongoraszólókat, amiket már nem is kellene hallanom, hiszen lefekvési idő után hangzottak el. Csendes a ház. A lépcső alatt nem gyűlik már az alufóliagalacsin, amiket a kukába próbáltunk dobni, akár egy mini kosárlabdát, de lepattant a széléről, begurult a lépcső alá, aztán pár héttel később anya ránk szólt, hogy szedjük össze. Már nem ugat meg senkit a kutyánk. Engem és anyát nagyon kedvesen üdvözölt mindig, de amikor apa belépett, felháborodott ugatásba kezdett, és percekig folytatta. Apa azt hitte, hogy őt nem szereti, de szerintem titokban ő volt a kedvence, csak máshogy mutatta ki szeretetét. Soványabb is a kis szőrpamacs. Apa mindig túletette, sosem tudott ellentmondani a kerek, túlméretezett szemeknek. Már nem cserélgeti senki naponta a tulipánokat az ebédlőasztal sárga vázájában. Ezt mindig apa csinálta, hogy meglepje anyát.
Nem csinálja azóta a kék-piros villogás óta, ami a szemeimet égette az ablakon keresztül. Már nem pakolja reggelente az uzsonnámat az az este óta. Apa a térdeire görnyed, ezernyi és ezernyi könnycsepp marja a barna fapadlót, anya sikoltana, de erősen tartja magát, nem hagyja, hogy a hangok elárulják gyengeségét. Én lemerevedve állok, minden olyan gyorsan történik, csak pillanatképek maradnak meg. Csak az odaégett paprika szaga, ami a lecsóhoz készült, a TV híradója lenémítva, mert minket csak az időjárásjelentés érdekel, a sárga váza csattanása, ahogy leesik, mert anya sietségében meglöki az asztalt. Beszélgetéstöredékek, amiket már visszaidézni se tudok. Valami összetört bennem, minden megváltozott.  
Apa is megváltozott. Abban a fehér hálóingben már szinte fel se ismertem. Legszívesebben ráerőltettem volna egy kockás inget, és kiszöktettem volna a komor falak közül, hogy meghívjam egy fagyira, de csak egy gombócra, egy rolettivel, és csakis feketecsokira, mert a keserű ízen kívül mást nem szeret. Nem tehettem, mert az ádáz ellenségeim megakadályoztak. Az átlátszó csövek a piros folyadékkal polip-szerűen tartották fogolyként az én apukámat. Az én hősömet. Ironikusnak éreztem, hiszen apának a polip a kedvenc állata, most pedig az lett a börtönőre.
Őt nem igazán zavarta a helyzet. Pozitívan, humorosan állt a dolgokhoz, szemben anyával, aki erődként tartotta magát, de otthon lerombolt várromként omlott össze. Hirtelen hidegebb lett a házban, mintha többször nyitották volna ki a vászonfüggönnyel díszített teraszajtót. Néha füstöt véltem látni abból az irányból, de sokáig nem akartam észrevenni, hogy anyát milyen függőség ejtette csapdába. Apa is észrevette, de nem szólt semmit. Az nyugtatta meg, hogy én jól voltam. Jól…Jól…bármit is mutattam a külvilág felé, magamban nem így jellemeztem volna az állapotomat. Anyától örököltem ezt. Erős voltam, és így próbáltam őket is erősíteni. Határozottan mondtam, hogy minden rendben lesz. Pedig nem volt, és nem is hittem benne. „Apa el fog menni.” Ez járt a fejemben. Ilyenkor elképesztően mérges lettem magamra, néha meg is ütöttem a fejem.
Ki akar ilyen lányt, aki nem is hisz az apjában?
Igyekeztem elfelejteni. Sokszor talán sikerült is. Hazaértem az iskolából, ettem egy kis gyümölcsöt, tanultam, lefürödtem, elmentem aludni. Ha gondoltam is apára, csak arra gondoltam, hogy hamarosan hazajön, minden a régi lesz. Nem volt kedvem Rolanddal beszélgetni, egyszerűen csak belefogtam a játékba. Kötelező volt minden dalt tökéletesen tudom, mert ha apa egyszer mégsem lesz itt, nekem kell majd játszanom.
Ki akar olyan lányt, aki még pár darabot se tud jól eljátszani apjának emlékére?
Nem! Nem fog elmenni! A düh olyan hirtelen tört rám, hogy már a hamburger alakú stresszlabdát sem volt időm megkeresni, amit a pszichológusom ajánlott. Felkaptam a zongora melletti kandallón árválkodó piszkavasat és teljes erőmből elkezdtem ütni Rolandot. Minden szívbillentyűjét felhasítottam, az ínhúrokat kettévágtam, a törzséből csak roncs maradt. Roland elment. Vajon apa követni fogja?
Hónapok teltek el. Sokat javult a helyzet, már nem voltak kirohanásaim, nem voltam kezelhetetlen. Apa helyzete stagnált. Sokkal tovább tartott ez az egész, mint amire számítottunk.
Továbbra is erős maradtam, nem törtem meg, próbáltam neki minél több energiát sugározni. Ennyivel legalább tartoztam neki, azok után amennyit hozzáadott az életemhez. Annyit kellett tennem, hogy továbbra is kitartok. Ki is tartottam, de amikor otthon egyedül voltam, titokban próbálgattam a lecsó receptjét. Nem hagyhatom, hogy anya lecsó nélkül maradjon, ha majd csak ketten leszünk. Odaégettem. Háromszor. Visszatért a régi dühöm, de sikerült leküzdeni.
Ki akar olyan lányt, aki még egy lecsót se tud megfőzni?
Mindig is élénk volt a fantáziám, most azonban ellenem fordult. Egyre valóságosabbnak tűnt minden, ami eddig csak a fejemben játszódott. Egyre lassabban jutott eszembe, hogy apa még itt van köztünk, hogy még van esély. Még nem ment el.
Ha egy virágbolt mellett sétáltam el, egy pillanatra elgondolkoztam, hogy a szellőrózsa vajon jól mutatna-e a temetőben. Aztán eszembe jutott, hogy apa jobbat érdemel, valami sokkal különlegesebbet kell kitalálnom. Csak jó pár gondolat után tudatosult, hogy hiszen még él.
Ki akar olyan lányt, aki elfelejti, hogy az apja életben van?
Minden nap mentem apához, ez volt az egyetlen módja, hogy megbocsátsak magamnak. Az, hogy feldobtam a mindennapjait, az beszínezte az én mindennapjaimat is, de ahogy kiléptem a nyomasztó, málló vakolatú kórházból, úgy sötétült el a világom. A szürke három árnyalatában jelzett a szemafor, fehéres levelek hullottak ápolatlan hajamra, és fekete esernyőkkel jártak az utcán a szenes színű felhők egérszínű cseppjei ellen.
Aztán már nem is mentem minden nap, nem bírtam a hirtelen váltásokat, inkább maradtam monokróm életemben. Boldogtalanul, egyszínűen élni sem tűnt jobbnak.
Nem találtam sehol a helyem, mindenhol csak kísértetnek éreztem magam. Nem volt példaképem. Nem voltak céljaim, terveim. Nem voltak barátaim. De leginkább az volt a baj, hogy nem volt apukám. Legalábbis ezt hitette el velem az az élénk fantázia, ami átvette az uralmat, és amire oly sokan vágynak, de csak azért, mert nem tudják, mekkora átok.
Besétáltam a vonatállomásra, hogy apához induljak. A szülinapja volt aznap, anya ragaszkodott hozzá, hogy látogassam meg. Az állott szag, az eldobált, saras újságok csak rontottak a hangulatomon. Nincs értelme odamenni, nem lesz ott senki, csak egy üres ágy vár majd, rajta egy kimosott fehér hálóing és egy magányos polip. Nem vár engem ott senki. Nem vár engem senki. Jött a vonat, és ahogy a következő állomásra robogott, az életemet is vitte magával. A mindent beborító sötétségben megláttam a fehér fényt. Vakító volt, alig bírtam arra nézni. Vajon az a menny? Áh, dehogyis. Én nem kerülhetek oda.
Hogy kerülne oda egy olyan lány, aki megfosztotta szüleit gyermeküktől?

 

2. helyezett: 
Hansági Johanna: A varázskő

Peti nagyon rossz volt nyelvtanból. A mondatok elemzésével, szófajok felismerésével nem volt semmi gondja, de még a saját nevét is alig tudta helyesen leírni. Egy nap az iskolában a tanító néni kihirdette, hogy helyesíró verseny lesz.
- A megye minden iskolájából egy diák jelentkezhet. Én igazságosan szeretném kiválasztani a jelöltemet, és mivel a többi osztályból senki sem akart menni, ezért csinálunk egy osztályszintű elődöntőt. Aki a legjobbat írja, az megy a versenyre. A jutalom egy színházjegy a Gladiátorok című darabra, a Kukutyini Nagyszínházban.
-Ezt meg kell szereznem! - gondolta Peti. - Ez a világ legjobb és egyben egyetlen jó darabja… Pénzem úgyse lenne rá.
- Az elődöntő jövőhét kedden, a verseny két hét múlva, szerdán lesz. Most hazamehettek. - fejezte be Bözsi néni.
- Mit szólsz, Peti? - kérdezte Pali, mikor már hazafelé ballagtak.
- Kell az a jegy. De én vagyok a legrosszabb… Mindenki jobb nálam.
- Megszerzed azt a jegyet! Győzni fogsz! Csak gyakorolni kell.
- Tudom, hogy úgysem sikerül. - lógatta az orrát Peti.
- Megvan, ki segíthet! - kapott a fejéhez Pali.  
- Ki?
- Jani bácsi!
- Ugyan már! Ő egy vén kuruzsló az erdő mélyén!
- Pont ez az, ami segíthet!
- Gondolod, hogy tud kutyulni valamilyen főzetet, ami okossá tesz?
- Igen! Induljunk most!
A vezényszó elhangzása után a fiúk szélsebesen futni kezdtek a kerekerdő felé. Amikor feltűnt a láthatáron a roskadozó kunyhó, lelassítottak, hogy kifújják magukat. Aztán lassan, óvatosan közelebb merészkedtek. Peti bekopogott. Nincs válasz. Peti még egyszer, erősebbet koppantott az ajtóra.
- Szerintem nincs itthon. - mondta Pali.
- Nyissunk be.
Peti belökte az ajtót. (Kilincs nem volt rajta, csakúgy lógott, mint egy pajta ajtaja.) A házban nagy piszok és rendetlenség uralkodott. Peti lámpást gyújtott.
- Még elbotlunk valamiben.
- Szerintem akkor sincs itthon.
- Nézzünk körül, hátha van egy másik helyiség is. -elindultak lassan, óvatosan, a kacathegyeket kerülgetve. De a ház csak egy helyiségből állt.
- Menjünk haza. Nagyon nyomasztó ez a hely.
- Jó. Majd holnap, korán reggel, suli előtt visszajövünk.
 Pali kinyitotta az ajtót, de szembe találta magát egy férfival. Az ember olyan furcsán nézett ki, hogy a fiúk hátán felállt a szőr. Csimbókos haja tincsekbe lógott a vállára, szeme bevérzett és szakadt ruhát hordott. Egyesek szerint vándor volt és csak nagyritkán volt otthon. Az igazság az volt, hogy csak könnyen el tudott bújni a házában.
- Tűnjetek innen! Mit akartok?
- Uram, magához jöttünk. Szeretnénk… Se… Segítséget kérni. -dadogta Peti.
- Ugyan, miben?! Takarodjatok, amíg szépen mondom! Nem fogadok gyerekeket!
- Kérem uram. A Láp Megyei Helyesíró Versenyre kell…-és Peti elmondta, hogy szeretné megnyerni, hogy elmehessen élete első színházi előadására.
- Van éppenséggel valami…-Motyogta Jani bácsi, és besietett a házba. Peti és Pali bekukucskáltak. Jani bácsi az egyik piszkos fiókban turkált. Aztán egyszercsak diadalmasan felemelte az öklét, amiben valami volt. Kicsoszogott a fiúkhoz és kinyitotta a kezét. Egy poros kavics volt benne. Peti tenyerére helyezte.
- Ez mi? - kérdezte a fiú.
- „Varázskő”. - mosolygott bajusza alatt az öreg. Peti a pólójához dörgölte a kavicsot. Minél jobban, erősebben masszírozta, annál fényesebb lett.  A kő tapintása finom lett, és erőt töltött Petibe. Olyan érzés volt, mintha bármit meg tudna csinálni. Peti becsukta a markát. A fény elmúlt, de az érzés nem.
- Ha ez nálad van, kitisztul az agyad, tisztábban tudsz gondolkodni. Gyakorolj sokat a versenyre.
- Rendben, köszönöm.
- Te pedig segítesz neki. - bökte meg Pali pocakját hirtelen Jani bácsi.
- I-igen…!
- Na spuri haza! Még eltévedtek!
- Minden jót!
 Szaladtak a sötét erdőben. Szerencsésen haza is értek. Rengeteget gyakoroltak együtt, és eljött az elődöntő napja. Peti gondosan a zsebébe süllyesztette a követ, és elindult az iskolába. Nem izgult annyira, mert tudta, hogy sikerülni fog. Lezuttyant az iskolapadba és elővette a könyveit. Mikor mindenki megérkezett, a tanár kiosztotta a feladatlapot. Peti Palira kacsintott.
- Kezdhetitek!
Peti megfordította a lapot és elolvasta az első feladatot. Lassan átgondolta, és visszafogva izgalmát, leírta a választ. Csak a tollak sercegése, papírlapok zörgése törte meg a csendet.
- Az idő lejárt. - mondta a tanító néni, és mindenkitől beszedte a lapokat. - most mehettek szünetre. -erre nagy zaj támadt, és a gyereksereg kiözönlött az udvarra.
- Na? Hogy sikerült? - kérdezte zsebre dugott kézzel Pali.
- Nagyon jól. Van esélyem - válaszolt derűsen Peti. Visszaemlékezett az elmúlt pár napra és rájött, hogy nagyon sokat fejlődött, csupán azért, hogy megszerezhessen egy színházi jegyet.
- Vége a kergetőzésnek. Gyertek be. Eredményhirdetés lesz.
- Juhúú! - ujjongott Peti.
- Mindenki itt van? -kérdezte a terembe lépve Bözsi néni.
- Igen.
- Akkor kezdődjék az eredményhirdetés! Az első hármat fogom megemlíteni. A többit a táblán olvashatjátok majd. Mindenki szép munkát végzett, de sajnos csak a legjobb mehet a versenyre. No, tehát a harmadik helyezett Luca! - kitört a taps. Amikor alábbhagyott, Bözsi néni folytatta.
- A második helyezett Pali! - Peti tapsolt a leghangosabban. - És az első helyezett… Nos, itt holtverseny alakult ki két diák között. Az egyik Bogi, a másik… Peti!!-Az osztály felhördült. Petii?? Pali viszont elégedetten vigyorgott.
- A két győztes között most fogjuk eldönteni, hogy melyikük megy a versenyre.
Peti végigtapogatta a zsebét. A kő érintése bátorságot öntött belé.
- Álljatok a két oldalamra. - Bogi önelégülten sétált fel a katedrára. Most porráalázza Petit. A fiú félősen ballagott ki. Félt Bogi bosszújától.
- Aki hamarabb mondja, hogy j-vel vagy ly-vel írják, az lesz a nyertes. Az első szó papagáj.
-  Pontos j! - harsogták egyszerre.
- Bagoly.
- Pontos j! - kiáltott a győzedelmesen Bogi.
- Nem jó! PETI NYERT! - Bogi dobbantott egyet a lábával és elszaladt a helyére. Ott lehajtotta a fejét, és sírni kezdett. A teremben egy percig néma csönd volt, csak Bogi halk szipogását lehetett hallani. Végül…
- Vége az órának. Hazamehettek!
Peti és Pali elindult hazafelé.
- El sem hiszem, hogy sikerült! Már csak a megyein kell valahogy túllennem. Még többet kell gyakorolnom.
- Segítek, nyugi. -mondta Pali.
Egyszercsak kiáltást hallottak. Futni kezdtek a hang irányába. A patakpartra érve látták, hogy valaki kétségbeesetten kapaszkodik a sziklafalon. Karcsi volt az. A fiúk odarohantak.
- Hogy kerültél ide?
- Fel akartam menni a barlangba, de egy kő letört, így nem tudok tovább kapaszkodni, de lejönni sem. - nyögte Karcsi. Olyan két méter magasan lehetett a lába, a feje 3 és fél méter magasan. Palinak támadt egy ötlete.
- Keressünk egy vastag farönköt, és gurítsuk alá.
 Hosszas keresgélés után találtak egy megfelelő méretűt. oda is görgették.
- Na és most? - kérdezte Peti. Pali felállt a rönkre és bakot tartott Karcsinak. A fiú szerencsésen le is mászott. Peti elővette zsebkendőjét, és nem is vette észre, hogy ezáltal kiesik a kő a zsebéből. A zsepit odanyújtotta Karcsinak, hogy megtörölje izzadt kezét.
Múltak a napok. Peti nagyon sokat gyakorolt, és rájött, hogy a „varázskő” nem is segített neki, minden feladatot egyedül oldott meg. Csak egy sima kavics volt, semmi több. Eljött a döntő verseny napja. Peti szép ruhában feszített a többi versenyző között.
- Bejöhetnek! - szólt egy szigorú hang. Peti leült a számára kijelölt helyre. Nagyon izgult.
- Óra indul. Megfordíthatják a lapot. - papírok csörgése törte meg a csendet. Peti rápillantott a lapra.
1. feladat
Egészítsd ki a mondatokat úgy, hogy helyesek legyenek!
- Ezt tudom. - gondolta Peti. A következő feladat: ly vagy j? Peti odaképzelte magát Bogi mellé, amint megnyeri a párbajt… Gyorsan körmölni kezdett. Minden feladatot többször is végigzongorázott, mire többé-kevésbé megnyugodott. Nem lehetnek túl nagy hibái.
- Lejárt az idő!
Peti meguzsonnázott az eredményhirdetés előtt. Aztán szép lassan beballagott a terembe.
- Az eredményhirdetés 5 perc múlva kezdődik. - monda egy bácsi tölcséren keresztül. -Mindenki foglalja el a helyét!
Aztán elkezdődött.
- Gratulálunk minden kedves versenyzőnek! Az első 5 versenyzőt díjazzuk. Az 5. helyezett Kis Dorottya!
- …-Peti képtelen volt odafigyelni, annyira izgult.
- A 2. helyezett Pál Kata! - taps.
- És végül az 1. helyezett…dobpergés… Kovács Peti!!
Peti a neve hallatára felkapta a fejét. Eszébe jutott, hogy lehet, hogy ki kéne mennie a színpadra. Elvakította az öröm. Elindult abba az irányba, amelyikbe a színpadot sejtette. A férfi kezet nyújtott neki.
- Gratulálok Peti! Tied a jegy! Hármat kapsz, hogy a szüleid is veled mehessenek, hiszen biztos olyan sokat segítettek gyakorolni. Magában elhatározta, hogy nem a szüleinek adja azt a jegyet. Petinek egy hang se jött ki a torkán. Meg tudta csinálni! A kő nélkül! Másnap este Jani bácsi és Pali társaságában ült a színházban életében először, a legjobb darabon, amit valaha látott egész életében.

3. helyezett: 
Almási-Wagner Kinga: A macska

Diego teljesen átlagos fiú. Azt a divatot hordja, amit a többi vagány srác az osztályban, ugyanolyan zenéket hallgat… egyszóval semmi furcsa. Külsőre nincs is benne semmi különös. Sötétbarna haj, barna szem, szeplője nincs, csak pattanásai, amik viszont borzasztóan idegesítik. A haját mostanság növeszteni kezdte (bár ha őszinte magához, ő is tudja, hogy csak azért, mert éppen az a divat). Igazából úgy érzi, hogy csak egyetlenegy dologban más, mint a többiek: nagyon szereti az állatokat. Igazából az egész emiatt történt.
A parkban kezdődött. Amikor Diego meglátta A cicát. Akkor a cica még egészen apró volt. Ott lapult a bokor alatt, és egérszürke színével teljesen beleolvadt a környezetébe. Ha nem villan meg a gyönyörű, citromsárga szeme, Diego talán észre sem veszi. De észrevette. Ám ezt egyetlen apró mozdulatával sem jelezte. Hiszen ott voltak a haverjai, akikkel gördeszkázni szokott (ugyanis rajong a gördeszkázásért). Ha ők észreveszik a cicát, biztos hogy bántották volna. A fiú pedig nem akarta ezt.
Náluk afféle szokás volt, hogy iskola után összegyűltek a parkban, és megbeszélték a napi eseményeket. Általában nem szokott túl hosszú lenni. Szerencsére ezen a napon is gyorsan végeztek. Gyors köszönés után szétszéledtek. Ám Diego ott maradt. Óvatosan közelebb sétált a cicához. Az semmi jelét nem mutatta, hogy észrevette volna a fiút. Diego még közelebb lopakodott. Lassan kinyújtotta a kezét. Hátha… hátha megengedi a cica, hogy megsimogassa őt…
Már majdnem hozzáért a keze a cica fejéhez, amikor az észbe kapott. Szeme kitágult a rémülettől, villámgyorsan felugrott és menekülni kezdett. De pár lépés után összerogyott. Diegónak csak most tűnt fel, hogy milyen borzasztóan sovány a cica. „Te jó ég!”- gondolta. Villámgyorsan járt az agya, hogy mit tudna most csinálni. Aztán eszébe jutott, hogy a zsebpénzéből még maradt egy kicsi. Felállt, és futni kezdett a bolt felé, amely szerencsére nem volt messze a parktól. Még zárás előtt odaért. Keresgélni kezdte a macskatápokat, ám mivel még sohasem vásárolt ilyet, ötlete sem volt, hogy hol keresse. Végül az egyik sarokban találta meg őket. Két konzervet tudott kifizetni. Nemsokára már szaladt is vissza a cicához. Gyorsan felbontotta az egyiket. A macska mohón rávetette magát. Nemsokára már a második konzervet lefetyelte. Diego eközben ránézett az órájára. „Ilyen késő van már?! Anya megöl, ha nem érek haza időben!”- Végül otthagyta a cicát a konzervvel, és készített neki egy fekvőhelyet. Aztán sietve hazament. Szerencsére nem kapott túl nagy szidást.
Másnap lemondta a találkozót a haverjaival a parkba. Azt mondta, hogy nem ér rá. Ők pedig nem nagyon firtatták a dolgot. Diego pedig egész délután a cicával barátkozott. Sikerült elérnie, hogy a macska közel engedje magához, sőt, estefelé még egy simogatást is eltűrt. Amikor hazament, azon gondolkozott, hogy ha tehetné, minden délután a cicával játszana. De nem tehette meg. Nem mondhatott le minden egyes baráti találkozót! A holnapin ott kell lennie - gondolta. Valóban ott volt a találkán, de egyáltalán nem ott járt az agya. Minduntalan a bokrok felé nézegetett. Nincs-e véletlenül ott a cica. De nem volt ott. Végül úgy döntött, hogy nem bír ki még egy napot a cica nélkül. Bejelentette, hogy a holnapi gyűlésről sajnos hamarabb kell elmennie, mert a kistestvérére kell vigyázzon. A fiúk - bár nem nézték jó szemmel - de beletörődtek a dologba. A másnapi gyűlés után, amint elkéredzkedett, már szaladt is a cicához. Egyre jobban összebarátkozott vele, és a cica is ragaszkodóbb lett. Már egyáltalán nem elviselte, hanem szerette a simogatást.

Telt-múlt az idő. Eljött a pillanat, amikor a cica megengedte, hogy Diego felemelje, eljött a pillanat, amikor a cica megengedte, hogy Diego elvigye őt valahová a gördeszkáján, és eljött az idő, amikor a cica felnőtt. Ekkor Diego már majd’ egy éve ismerte a cicát, és nagyon szoros kapocs alakult ki kettőjük között. A fiú néha egyszerűen úgy érezte, hogy a cica minden szavát érti, még a gondolatait is. És ez nagyon jól esett neki. Eközben egyre kevesebbszer járt el az parkbeli találkozóra. A fiúk pedig egyáltalán nem hiányoztak neki. Most jött rá, hogy igazából eddig sem azért barátkozott velük, mert ténylegesen szimpatikusak neki, hanem csak azért, mert ők voltak a vagányak. Ahogy egyre jobban leszakadt a vagányok csoportjáról, egyre inkább kialakult a saját stílusa. Már egyáltalán nem tartotta menőnek a szakadt nadrágot, inkább az elegánsabb ruhadarabok nyerték el a tetszését, amik egyébként jobban is álltak neki.
De ez a változás feltűnt a srácoknak is. Figyelni kezdték Diegót, és egyszer észrevették a cicát. Ezután teljesen megváltozott a hozzáállásuk. Bántani kezdték a fiút, és - ami a legrosszabb - a cicát is. Diegót az ugyanis hidegen hagyta, hogy beszólogatnak neki a folyosón, de azt nem tűrte el, hogy bántsák a macskát.
Először a cicán csak néhány horzsolás volt. Diego azt gondolta, hogy leesett valahonnét, és egyáltalán nem gyanakodott. De amikor a macskának egyre több új sérülése lett, ráadásul vágások is megjelentek rajta, gyanút fogott. Pár nap megfigyelés után meg is látta a fiúkat. Azon az estén nagyon későn bírt csak elaludni. Azon gondolkodott, hogy hogyan oldhatná meg a helyzetet. De végül ötlet nélkül nyomta el az álom. Talán még sokáig semmit nem tudott volna tenni, ha egy nap véletlenül meg nem hallja a fiúk beszélgetését. Onnantól egy hétre szervezett támadást terveltek ellene és a cica ellen. Igazából Diego ennek az ötletnek az okát akkor sem értette, és bárhányszor visszaemlékezett később, nem tudott rájönni, hogy mi lehetett az indíték. De most már muszáj volt cselekvésre szánnia magát.
Az addig hátralévő egy hetet gyakorlással töltötte az ötlete megvalósításához. Felfrissítette a gördeszkástudását, és megtanult néhány új ugrást. Ezután tovább szoktatta a cicát a gördeszkázáshoz. A vállára vette őt, és gurult néhány kört. Később kisebb ugrásokat is megtanult vele. A hét végére a cica már teljesen megszokta a zökkenőket, egyszer még el is aludt Diego vállán. Végül eljött az akció napja.
Diego szokás szerint a macskával töltötte a délutánt a parkban. Ám aznap magával vitte a deszkáját is. Figyelte az óráját, és amikor eljött az idő, amit a fiúk megbeszéltek a támadásra, feltette a cicát a vállára, felpattant a gördeszkára. Tökéletes volt az időzítés. Épp amikor elindult, akkor rontottak ki a bokorból a fiúk. Diego a deszkán előnyben volt. Most a srácoknak még össze kellett szedniük a járgányukat. Eközben Diego – aki előre tanulmányozta, hogy hogyan tud minél hamarabb kijutni a parkból – már a bicikliúton száguldott. „Mint valami akciófilm!”- gondolta közben. Eszeveszett tempóban száguldottak, és Diego nem mert lassítani, nehogy elveszítsék azt a kevés előnyüket. Hiszen ha a fiúk biciklire pattannak, azzal gyorsabban tudnak haladni, mint ő.
Nemsokára kiértek a városból. A bicikliút minősége viharosan romlott, de Diego tudta, hogy nem sokat kell kibírnia ezen, nemsokára jobbra lesz a leágazás a tanya felé. Miközben villámgyorsan kerülgette a gödröket, és imádkozott, hogy senki ne jöjjön szemből. Végre elérkezett az elágazáshoz. Lekanyarodott. Itt most már jó volt az út, és amikor Diego hátranézett, nem látta, hogy bárki követné. Nemsokára felbukkantak a tanya épületei. Diego egészen közel gurult hozzájuk. Aztán lassított, és végül megállt. Levette a cicát a válláról. Az izgatott tekintettel nézett rá. Nem igazán értette, hogy mi folyik itt. Diego ránézett.
- Cicus! Nem tudom, hogy értesz-e, de azért elmondom neked: Nem jöhetsz vissza. Téged és engem is bántanak emiatt. Itt befogadnak. Minden vándort szívesen látnak, és te is az vagy. Többet törődnek veled, jobb ételeket kapsz… Jobb lesz itt neked! Ne gyere vissza többet! - Kicsit úgy mondta, mintha önmagát is győzködné. Hogy igen, ez a jó döntés. Kicsit megtaszította a cicát. Az szemrehányóan nézett rá. A fájdalom belehasított a fiú szívébe.
- Menj már!- kiáltott rá a cicára. Nem tudta volna elviselni, hogy a macska tovább maradjon itt. Hogy ráfüggessze ezt a szemrehányó tekintetet. Hiszen úgysem tudta elmagyarázni neki, hogy miért van ez az egész…
A cica elfutott az egyik épület irányába. Diego letörölte a könnyeit, amik kicsordultak a cica elküldése közben. Hátat fordított a tanyának. Lassan elindult visszafelé. Egy ideig még vissza-visszanézett, hogy nem követi-e a cica. De nem követte. Diego egyre gyorsabb iramra váltott. Mintha így akarná lerázni a bánatát.
Sok ideig sajgott még a lelkében a cica emléke. Aztán ahogy telt az idő. egyre kellemesebb emléknek tűnt. Diego soha nem bánta meg ezt a tettét. Tudta, hogy neki, és a cicának is így lett a lehető legjobb.