Nemzeti Összetartozás Napja 2020 – megemlékezés a trianoni békediktátum századik évfordulóján

Kedves Diákok és Tanárok, tisztelt Szülők!

2010. június 4-től Nemzeti Összetartozás Napja néven emlékezünk meg az 1920. június 4-én aláírt, az első világháború után Magyarországra kényszerített trianoni békeszerződésről, pontosabban békediktátumról. Tehát minden szempontból kerek évforduló a mai, azonban ebben a sajátos helyzetben, amit a koronavírus-járvány idézett elő, személyes, közösségi jelenlétünkkel nem tudjuk képviselni magunkat, holott az összetartozás gesztusához, a beleérzéshez és megértéshez ez szinte nélkülözhetetlen lenne.

Mégis megpróbálok írásban, némi útmutatással néhány fontos gondolatot megosztani Trianonról. Magyarország az első világháborút a vesztes oldalon zárta, megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia, a győztesek kimondták, Habsburg többé nem lehet európai ország élén. A Kárpát-medencében élő nemzetiségek érdekérvényesítése soha nem látott mértékben erősödött, Magyarország pedig különböző formában kereste legitimációját, új, törvényes működését: az őszirózsás forradalom után létrejövő Magyar Népköztársaság, majd a kommunista hatalomátvétel utáni Tanácsköztársaság rendszerét követően Magyarország államformája ismét királyság lett, igaz, immáron király nélkül. Vörös és fehér színeket viselő terrorcselekmények, ideológiába bújtatott gyűlölködés és erőszak előzte meg a konszolidációt, a viszonylagos nyugalmat, a legitim formát öltő Horthy-rendszert, így a győztes hatalmaknak is elfogadható államszervezetet. A hazánkból érkező követség tagjai valós tárgyalás nélkül kényszerültek aláírni a Párizs melletti, versailles-i Nagy-Trianon kastélyban az ország területének 2/3-át elcsatoló, mintegy 3,3 millió magyart határon kívülre helyező békét.

Ebben a rendkívül élesen és részben érthetetlen módon átpolitizált kérdésben sokan érezhetik magukat rosszul, ha ez a téma előkerül. Nincs nemesebb és építőbb célja a Nemzeti Összetartozás Napjának, minthogy aktuális politikai haszonszerzéstől mentesen, higgadtan és objektíven beszélgessünk róla. Ennek az iskola nemcsak színtere lehet, hanem annak is kell lennie. Számtalan beszélgetést folytattam erről az elmúlt évek során egyetemen, családokkal, ismerősökkel és barátokkal, majd pedig diákokkal is. Arra jutottam, hogy a személyes történetek, élmények mindennél fontosabbak, így a következőkben a sajátomat osztom meg.

Nehezen feldolgozható, talán feldolgozhatatlan trauma, családok generációról generációra viszik magukkal A személyes érintettséget ebben a tragédiában. Ilyen közvetlen tapasztalatom nem volt, így leginkább azokhoz tudok igazán szólni, akiknek ennek hiányában kell beleérzően megérteni Trianon következményeit. Középiskolás koromban egy csoporttal szerencsénk volt bejárni Erdély számos kulturális, történelmi és földrajzi helyszínét, egyik állomásunk Gyimesbükk volt. Itt megnéztük az ezeréves határt (ahová azóta a családommal is többször ellátogattunk), és meghallgattuk a helyi nyugdíjas, német-magyar szakos volt iskolaigazgató történetét az ott végzett gigászi közösségi munkájukról. Miközben ízes, gyönyörű magyarsággal, nagy-nagy beleéléssel mesélt nekünk, mögötte ott volt egy faragvány a falon: a Kárpát-medencét, a történelmi Nagy-Magyarországot ábrázolta. Egy ponton megállt, rámutatott, és azt mondta: ezt nem azért tettük ide, mert harcosan követeljük ennek a visszaállítását, hanem azért, mert nap mint nap, kitartóan és erős hittel dolgozunk azon, hogy a kulturális egység, a magyar nemzeti közösség országhatáron túl is megmaradjon. Ezek a szavak indítottak el engem Trianon megértésében. Ezen gondolkodom, amikor Nógrád megyében, a Medves-fennsíkon, egy gyönyörű, egészséges, egybefüggő táj kellős közepén oszlopokat látok, amikor Somoskőújfaluban a vár alatt még magyar földön látom az aradi tizenhármak emlékművét és a Petőfi-kunyhót, a vár felé eső úton pedig határjelző kőbe ütközöm. Ezen gondolkodom, amikor Kosztolányi Dezső, Mikszáth Kálmán vagy Tamási Áron munkásságát tanítom, vagy kirándulást szervezek a Felvidékre, a családdal, barátokkal erdélyi, vajdasági utakat tervezünk. Ezen gondolkodom, amikor tudomásomra jutott, hogy egy diákom a trianoni megemlékezésről készített videóban a Himnusz kezdő sorait szavalja majd. Amikor magyar szót hallok, magyar történelmi emlékhelyet látok, a történelmi Magyarország bármelyik csodálatos táján játok, otthon érzem magam. Nem harcolva, nem követelve, nem politizálva, csak csendben, belül, nagy-nagy megnyugvással. Küldetésemnek érzem, hogy az iskola adjon ilyen magyarságélményt a diákoknak, mert ez jó! Ettől többek leszünk! Mindannyiunk közös érdeke, nemcsak a Magyarországon és a környező országokban élő magyaroké, hanem minden itt élő népcsoporté, hogy egymás kultúráját megértsük, tiszteljük, a saját kultúránkat pedig ápoljuk és védjük: tanulással, tájékozódással, nyitottsággal és békével. A Nemzeti Összetartozás Napja számomra a magyar kultúra határtalanságáról szól.

Holtai Bence
történelem- és magyartanár, osztályfőnök

 

Az alábbi linkekkel a Történelem Munkaközösség szeretné segíteni a tájékozódást, ismeretszerzést a megemlékezést illetően: