Veres Péter Gimnázium

A 40 éves évfordulóhoz kapcsolódva iskolánk volt diákja, Ruszina Mónika adott interjút Zubek Ninának. Egy jelenlegi és egy volt diák beszélget.

A 40 évvel kapcsolatos további hírek a https://verespg.hu/kategoria/altalanos-hir/40-ev/ oldalon találhatók. Az április 24-i ünnepségre pedig a regisztrációs linken lehet jelentkezni.

Mikor jártál a gimnáziumba és ki volt az osztályfőnököd?
1986 és 1990 között jártam a gimnáziumba, osztályfőnököm Csuvár Erzsébet volt.
Az orosz volt az első idegen nyelv – ez nektek most az angol, vagy a német – és a második nekünk az olasz volt. Az A osztály volt a „spec” angol-német. Ők ezt tanulták az orosz mellett, emelt óraszámban. A B osztály volt a biológia-kémia, ők angolt tanultak az orosz mellé, mi voltunk a humán osztály, mi olaszt tanultunk az orosz után és a D osztály volt a matek-fizika, ők németet tanultak az orosz mellé. Amikor elindult az iskola, mi voltunk a legelső érettségizők. Évről évre telt meg a suli, mindenki mindenkit ismert. Az első tanári kar 11 tagú volt, nagyon kevesen voltak. A tantestület egy része az Árpád Gimnáziumból érkezett, mert Tiszavölgyi igazgató úr az Árpádból jött, a többi tanár pedig szerintem pályakezdő volt.
Akkoriban 12-ben is volt osztályterem?
Igen, mindenkinek volt egy terme. Nekünk akkor negyedik volt, mert akkor még nem 12 évfolyam volt, hanem elsősök voltunk és negyedikesek, amikor végeztünk. Mindenkinek volt egy saját terme, voltak nyelvi termek is. Nem tudom, hogy ez megmaradt-e.
Igen, vannak most is kistermek.
Amikor bejövünk az épületbe, a jobb felső csücsökben volt a négy osztályterem, akkor még nem voltak a szaktantermek, annak idején a Veres egy nagyon-nagyon modern suli volt, jól felszerelt – tényleg nagyon új dolog volt.
És miért egy újonnan nyíló iskolába jelentkeztél?
Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés: ki az, aki Békásmegyerre felvételizik egy olyan suliba, amiről semmit nem lehet tudni? Úgy értem, hogy nincsenek eredmények, nem lehet tudni, milyen lesz a felvételi, milyenek lesznek az esélyek a továbbtanulásra. Nem is tudom, kíváncsi voltam. Óbudán laktam, az Árpádban írtuk a felvételit. Nagyon tetszett, hogy olaszt lehet tanulni, ez akkoriban új volt, érdekes. Van egy nagyon jó barátom – akivel egyébként egy osztályba jártunk, a barátság azóta tart –, ő azt mondta egyszer, hogy azért volt a miénk egy nagyon jó évfolyam – akiket állítólag a mai napig emlegetnek a régi tanárok –, mert még nem voltunk „kilúgozva” idézőjelben. Szóval még nem volt ez a nagyon szigorú felvételi rendszer, azért akik most ilyen gimnáziumba mennek, elég szigorú felvételi rendszeren esnek át.

Ki volt az osztályfőnököd?
Az osztályfőnököm Csuvár Erzsébet volt, első éven magyart is tanított. Ő volt az olasz tanára az egész osztálynak. És a mai napig tartjuk a kapcsolatot vele is, az osztálytársakkal is. Tudunk egymásról.
Mi volt a kedvenc emléked az iskolai évekből, amire szívesen visszatekintesz?
Sok van, nagyon sok. Jó volt az osztályközösségünk, ez mindenképpen egy fontos dolog. Nagyon sok mindent csináltunk, voltak mindenféle versenyek, néptáncoltunk. A C osztálynak, kötelező volt a néptánc, amit a fiúk skippeltek, mert ők nem akartak táncolni. Ők ehelyett „fújni” mentek – trombitáltak, különböző fúvós hangszeren tanultak Mester tanár úrral. Ő már nem tanít, úgy tudom, nyugdíjba ment. Nagyon sok programunk volt. Talán az olasz diákcserét mindenképpen kiemelném, mert a ’80-as években még ez nem volt annyira bevett dolog, mivel még vízumköteles volt Olaszország, ezért nekünk nehezebb volt külföldre utazni. Volt egy ilyen lehetőségünk, ez nagyon sokat lendített az olasz tudásunkon, az olaszhoz való hozzáállásunkon. Nagyon klassz élmény volt, hogy jöttek hozzánk is az olasz diákok, nálunk laktak. Egészen más világ volt. Vannak most is diákcserék?
Vannak. Német diákok voltak nálunk Budapesten szeptember végén, mi pedig megyünk ki hozzájuk tavasszal, úgyhogy nagyon várom én is.
Igen, ez egy nagyon klassz lehetőség, akkor még ez nem volt annyira természetes, mint ma. Nagyon sokan nem jártak még akkor külföldön, Olaszországban főleg nem – én emlékszem, hogy amikor indultunk haza, akkor ott zokogás volt a buszon. Ez egy nagy élmény volt. Emlékszem, nyáron mentünk epret szedni is. Van még ilyen? Úgy látom a tekintetedből, hogy ez már nincsen. Az NDK-ban volt nyári gyümölcsszedő tábor. Dolgoztunk, valamennyi pénzt is kerestünk, nagyon összerántotta a csapatot, Építőtábor volt a neve.
Mi volt az iskolai évek alatt a legnehezebb, amivel sokat kellett küzdeni?
Ha küzdés, akkor az jut eszembe, hogy a mi osztályunk nagyon rebellis osztály volt, és mi nagyon sokat harcoltunk a mellény- és a papucshasználat ellen. Emlékszem, hogy negyedikben – ami az utolsó évünk volt – írtunk egy petíciót is. Mi akkor nagyon utáltuk ezt a dolgot, de túléltük. Hát igen. Ez általában így szokott menni.
Ki volt a kedvenc tanárod, és miért?
Ha egyet kell megnevezni, akkor az Uhrman tanár úr. Ő nekem magyar-történelem tanárom volt, vele is tartjuk a kapcsolatot. Három évig tanított magyart és történelmet, sőt fakultációra is hozzá jártam, nagyon nagy tudású tanár volt, illetve most is nagyon nagy tudású tanár. Nagyon jól tanított.
Mi volt ez a módszer?
Nem tudom. Szerintem az egész lénye, ez a hatalmas tudás… egyszer emlékszem, hogy elkezdtük számolni, hogy hány kérdésre nem tud válaszolni. És talán a három év alatt két ilyen kérdés volt, az egyik kémiából, a másik matekból, de teljesen más szakterületről, mint az övé. Valahogy az volt az érzésünk, hogy ő mindent tud. És ezt nagyon jól adta át nekünk.
Említhetném Csuvár tanárnőt is, aki az osztályfőnökünk volt, ő tette le az alapokat. Varga Mária tanárnőt, aki matekot tanított. Én nagyon nem voltam jó matekból, és nem szerettem, de valahogy nála sokkal jobban értettem. Rá is úgy emlékszem, hogy nagyon jó tanár volt. Ide sorolom Hajdú tanár urat is, aki testnevelő volt – én ugyan fel voltam mentve, de mind nagyon bírtuk őt. Sokan voltak, de őket emelném ki.
Hol tanultál tovább érettségi után?
Olasztanárként végeztem, most is olasztanár vagyok, Szegedre jártam. A közelmúltban viszont egy egészen más végzettséget is szereztem az ELTE-n az élethosszig tartó tanulás jegyében, családügyi és általános mediátor is vagyok.
Az mit is takar pontosan?
Egy mediátor mindenféle konfliktushelyzetben segít a feleknek megtalálni a közös hangot, hogy megoldást tudjanak találni a közöttük lévő konfliktusra. Nem a mediátor oldja meg, csak segít a kommunikációban. Van benne sok pszichológia, szociológia és kommunikáció. Mindenesetre a továbbiakban is olasztanárként tevékenykedem.
Hol tartasz most a karrieredben, hogyan jutottál ide?
Nagyon szeretek erről mesélni. Engem akkoriban próbáltak sokan lebeszélni, hogy ne akarjak tanár lenni. Mindig azt mondtam, hogy nekem ez a vágyam. Az osztályfőnök a tizedik osztálytalálkozóra elhozta a „Mi leszel, ha nagy leszel” fogalmazásainkat, és névtelenül felolvasta – kitaláljuk-e, hogy vajon ki írta. Az enyémet persze rögtön kitalálta mindenki, én már akkor tudtam, hogy tanár leszek. Azt még nem tudtam, hogy olasz-töri, esetleg olasz-magyar-töri. Olasztanárként nagyon sok helyen dolgoztam, voltam nyelviskolában, a Studio Itáliában tanítottam több mint tíz évig, és gimnáziumban is. Visszatértem egyébként, most megint gimnáziumban tanítok.
Melyik gimnáziumban?
Szent István Gimnázium.
Voltak nehézségek az egyetem alatt, vagy akár később?
Szerintem a nehézség az az, ami Magyarországon a tanárlét, mert a közoktatásban dolgozni nem volt mindig fenékig tejfel, és igazándiból most sem az meglátásom szerint.
Voltam szabadúszó tanár is, Magyarországon ez szintén nem egy biztos dolog. Talán ezek voltak nehézségek. Szívesen tanítanék egy kicsit valamelyik skandináv országban, mondjuk Finnországban. Van egy csereiskolánk Dániában, ott is szívesen lennék tanár.
Miért nem?
Még nincs kizárva. Most például, amikor Olaszországban voltam, ott olaszt tanítottam külföldieknek. Nagyon élveztem. Új tapasztalat volt, nyilván más Olaszországban külföldieknek olaszt tanítani, mint mondjuk Skandináviában ottani diákokkal foglalkozni, de még nem zárok ki semmit.
A második diploma, a mediátor, ez honnan jött, mi volt az indíték erre?
Ez egy jó kérdés. Szerintem, ha valaki tanárként dolgozik sokáig, vagy emberekkel foglalkozik egyéb területen, fennáll a veszélye annak, hogy kiég. Ami az elmúlt években a hazai közoktatásban zajlott, az inkább a kiégés lehetőségét erősíti meg.
Nekem is volt ilyen, úgy éreztem, hogy feladom ezt az egészet, és mással fogok foglalkozni. Aztán elkezdtem tanulni olyat, ami érdekelt. Nagyon sokféle embert ismertem meg az egyetemi csoportban, volt ügyvéd, bíró, szociális szférából is jöttek sokan. Voltak tanárok, pszichológusok, jogászok, de valahogy ott is azt éreztem, hogy nekem mégiscsak a tanári vénám a legerősebb. A szakdolgozatomat is ebben a témában írtam. Nekem a pedagógiai pálya a legfontosabb, nagyon úgy tűnik, hogy nem is fogom elhagyni, de bármit hozhat a jövő.
Vannak tervek arra, hogy még mit szeretnél később csinálni?
Igen, tanítani, tanulni. Említettem, hogy nekünk az orosz volt a kötelező, én például angolul felnőttfejjel kezdtem el komolyabban foglalkozni. Rövid-, de talán inkább középtávú célom erősíteni az angol nyelvtudásomat. Nagyon sok dolog van, amire kíváncsi vagyok, ezért szívesen tanulok.
Mikor volt olyan élményed tanárként, hogy megérte ezt a pályát választani? Például olyan minőségben tudtad befolyásolni a diákok életét, vagy olyan visszajelzést kaptál, amitől hálás voltál, hogy ezt a munkát választottad?
Igazándiból megválaszoltad a kérdést. Mert minden visszajelzés fontos. Akár abból az időszakból jött a diákoktól, vagy a hallgatóimtól, amikor még tanítottam őket, akár később, – amikor mondjuk írtak nekem egy üzenetet, hogy Olaszországban vannak Erasmus keretében, és eszükbe jutottam – ez nagyon jó! Meg tudtak szólalni, és nem féltek kommunikálni. Volt, hogy valakinek a magánéletében tudtam segíteni annak idején – megtalálni a saját válaszait a kérdéseire, és erről később kaptam visszajelzést tőle. Ezek szerintem mind-mind olyan dolgok, amik miatt érezzük: hogy na, oké, akkor ez így rendben van.
Mi volt az, amit az iskola évei alatt tanultál meg, amit később is tudtál alkalmazni más helyzetekben, szituációkban.
Jó alkalmazkodás, helyzetmegoldás, konfliktuskezelés. Tudás szempontjából biztos, hogy az olasz alapokat akkor fektettem le. Egyfajta kitekintést kaptam akkoriban a világra, akár Uhrman tanár urat is tudnám említeni, de a többi tanáromat is, akik mindig bíztattak minket, hogy legyünk nyitottak. Szerintem ez nagyon fontos.
Az évfolyam mennyire volt összetartó?
Biztos voltak itt is klikkek, minden középiskolában vannak ilyen bandázások, de sok közös programot csináltunk sulin kívül is. Nem véletlen, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot és összejárunk, de akik nem jönnek, azokról is többé-kevésbé tudunk. Ismertük a többi osztályba járó diákot is. Nem tudom, hogy ez nálatok mennyire van így most, hogy mennyire keverednek az osztályok, de mi ott az évfolyamon mindenkit ismertünk.
Melyik osztálykirándulás volt a kedvenced?
Most a tatai jutott eszembe, mert az volt az első. Nem volt kedvenc osztálykirándulásom, az olaszországi diákcsere volt a kedvencem ebben a műfajban. De voltunk osztállyal kirándulni Fonyód-Bélatelepen is – emlékszem, nagyon hideg volt akkor épp májusban, nagyon fáztunk.
Jártunk a Sóstói táborba is, mindig oda mentünk felkészülni az évzáró műsorra. Ott állítottuk össze a programot. Daloltunk, táncoltunk zenéltünk.
Amikor a Veresbe jártál, voltak színdarabok?
Voltak, és ezek meg is vannak valahol, de azóta se láttam. Akkor még nem voltak ilyen jók a technológiai adottságok, nagyon nagy dolognak számított, hogy felvették videóra, megvan valahol az összes fellépésünk. Nagyon kis kreatív osztály voltunk, sokat énekeltünk, táncoltunk, színjátszottunk.
Ezekre már akkor is kötelező volt felkészülni?
Emlékeim szerint egy része az nyilván kötelező volt. Volt versmondó verseny, olyankor mind a négy osztályban készültünk vagy valamilyen produkcióval vagy színdarabbal az évfolyamból.
Nem tudom, hogy most a szalagavató hogyan zajlik. Ennek akkor még nem volt hagyománya. Akkor kitaláltuk, hogy mi lányok felkérjük a tanárainkat táncolni. Úgyhogy nálunk a szalagavatón az osztályban a lányok a férfi tanárokkal keringőztek. Nem tudom, hogy ez megmaradt-e esetleg, de ez akár hagyományteremtő is lehetett. Valójában kicsit a kényszer szülte ezt, mert a mi fiaink nem akartak keringőzni.
Akkor ők nem is keringőztek?
Nem keringőztek. Volt osztálytáncunk, azt hiszem az szamba volt, de lehet, hogy abban sem táncoltak. Nem akartak. Nálunk a fiúk nem voltak táncoslábúak. Néptáncra sem akartak jönni. Később, amikor már elkezdték feltölteni az iskolát, és voltak már alattunk lévő évfolyamok, akkor már tudtunk páros táncot járni az alsóbb évfolyamokból a néptáncos fiúkkal.
Milyen érzés volt a második évben, hogy jött négy új osztály?
Nem is tudom… mindig kevesen jöttek, mindig négy osztály jött, akkor még a következő évfolyamokat is ismertük, sok barátság szövődött. Amikor mi negyedikesek voltunk, az elsősökkel már kevésbé barátkoztunk. Akkor ez volt a természetes. Alakult egy banda – ezt megemlítem nagyon szívesen, mert most volt éppen koncertjük, évente adnak egyet – Link zenekar a nevük. Ketten, az alapítók osztálytársak voltak, Wizner Balázs és Falvay Dávid. A másik két srác pedig alsóbb évfolyamokról voltak, Tamás és Attila.
Ez nagyon menő.
Az egyikőjük most már Amerikában él, de amikor itthon van karácsonykor a családdal, akkor összeállnak, próbálnak egyet, és van egy hagyományos karácsonyi koncert.
A koncertre régi versesek vannak meghívva?
Igen, ahogy mi voltunk egy baráti társaság, a családtagok és a gyerekeink – ők már idősebbek, mint mi voltunk akkor. Ez egy kicsit fura dolog, de jópofa.
Mennyire általános az, hogy a gyerekeitek is a Veresbe jártak?
Ezt nem tudom, ez egy érdekes felmérés lenne. Azt tudom, hogy a baráti társaságban vannak, akiknek a gyerekei ott végeztek – nem is egy. Nekem nem oda járt a gyerekem. Sokan tartják a kapcsolatot még, ott vannak az öregdiák találkozón. Mindig jön a Messenger-csoportba egy üzenet, hogy ki szeretne menni. Mivel mi egyébként is tartjuk a kapcsolatot, inkább a régi évfolyamtársak, tanárok miatt megyünk el.
Engem viszonylag meglepett, hogy visszajárnak az idősek. Most idén is, tavaly is voltam örökdiák találkozón. Elképesztő volt, hogy mennyien jönnek, hogy így szeretnek visszajárni, és akkor tényleg a tanárokkal is beszélgetnek. Az egykori diák szempontjából nézve milyen volt összebarátkozni a tanáraiddal?
Nem volt nagy a váltás. Részben lehet, hogy azért, mert nem volt nagy korkülönbség közöttünk.
Talán azért is, mert én is tanár lettem, tehát igazándiból most már kollegák is vagyunk, mindenesetre teljesen természetesnek érzem.
Milyen érzés követni valakinek a felnőtt éveit, vagy követni egymásnak a felnőtté válását?
Szerintem ez mindig érdekes dolog, megismerni mások életútját. De miután közöttünk folyamatos volt kapcsolat, nem nagyon van mire rácsodálkozni. Az elején említettem, hogy nagyon sokfélék voltunk, ezért aztán nagyon sokfelé mentünk szét. Változó területen dolgozunk, sokféle tapasztalat és történet született. Egyébként én összességében azt mondom, hogy egy sikeres társaság voltunk/vagyunk. Ez egy jó csapat.
Mi volt a kulcsa annak, hogy ennyire együtt maradt az osztály?
Nem tudom – ez egy jó kérdés. Szerintem az, hogy volt egy csomó közös jó élményünk, erős barátságok születtek.
Szeretném kérdezni, hogy akkoriban milyen volt diáknak lenni, mik a legnagyobb különbségek az akkori diákok és a mostaniak között?
Ez egy nagyon aktuális kérdés, mert pont ma beszélgettem a diákjaimmal hasonló dologról. Nagyon más lehetőségeitek vannak nektek. Teljesen másik alapról indultok, sokkal inkább kitárult a világ. A mi időnkben nem volt internet, nem volt olyan gyors minden. És ez markánsan meghatározza azt, hogy hogyan éltük meg mi a dolgokat, meg hogyan élitek meg ti. Tehát például – hogyha már a sokat emlegetett diákcserénél tartok – nekünk ez egy nagyon nagy lehetőség volt arra, hogy utazhassunk, lássunk, kíváncsiak voltunk. Utána nagyon sokan tartottuk a kapcsolatot. Én visszamentem tanárként pár évvel ezelőtt egy csoport diákommal abba a suliba, ahol annak idején volt a diákcsere. Azt láttam, hogy manapság teljesen máshogy állnak ehhez a tanulók. Máshol vannak a hangsúlyok, ti már tudtok utazni, gyakorlatilag felültök a repülőre, elmentek, ahova szeretnétek. Nekünk ez nem volt akkor lehetséges. Ma minden sokkal gyorsabb, és valahogy mi jobban megéltük szerintem azokat az eseményeket, amik velünk történtek. Azt hiszem, hogy ez egy nagy különbség.
Ha az iskolára visszatekintesz, szerinted mitől lett az iskola ilyen eredményes?
Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember, akinek erre válaszolni kell, mert nem szeretem ezeket a listákat. Én nagyon jó dolognak tartom, és tényleg szuper, hogy a suli ilyen jó helyezést ért el a rangsorban, jómagam is olyan iskolában tanítok, ami országos szinten elöl van. Persze nagy büszkeség és tök jó dolog, de valahogy én egy kicsit más szemmel nézem ezeket a listákat.
Nyilván az is számít, hogy a tanulóknak fontosak a jó eredmények, a tanároknak is fontos az, hogy a diákok kiemelkedően teljesítsenek. Mindenki kellő energiát tesz bele, és a diákok nyitottak a versenyekre.
Úgy gondolom, hogy nagyon fontos egy iskolában az, hogy milyen tanulmányi eredményeket érnek el a tanulók, de legalább ennyire fontosnak tartom azt, hogy hogy érzik magukat az iskolában a diákok. Fontos, hogy tudjanak együttműködni, problémákat megoldani, hogy tudjanak nyitottan tekinteni a világra, empátiával fordulni olyan emberek felé, akik nem olyan helyzetben vannak, mint ők, vagy nem bírnak olyan adottságokkal. Szerintem ezek mind-mind lényeges dolgok, csak ezeket nem szokták mérni ilyen jellegű felmérésekkel.
Köszönöm az interjút.
Nagyon szívesen. Köszönöm a lehetőséget.

Az interjút készítette Zubek Nina